
Egy örökbefogadás története
Éva és István
évekkel ezelőtt kötötte össze életét. Az esküvőjük után nemsokkal később kiderült, hogy nem lehet gyermekük, egészségügyi okból kifolyólag. Végigjártak több kórházat, de mindenhol azzal kellett szembesülniük, hogy le kell mondaniuk a gyermekvállalás örömeiről. Nagy csalódást jelentett ez mindkettőjüknek.
Már néhány éve házasok voltak, amikor felmerült bennük az örökbefogadás gondolata. Olyan sok gyermek van, akiről lemondanak a szülei, és olyan sok nő választja az abortuszt! Neveljünk fel mi egy olyan gyermeket, akit a saját szülei nem tudnak vállalni. Felkeresték tehát a lakhely szerint illetékes gyámhivatalt, hogy örökbefogadó szülők lehessenek. Miután az ezzel kapcsolatos adminisztráción túljutottak és a szükséges tanfolyamot is elvégezték, kezükben tarthatták az örökbefogadó szülői határozatukat. A gyámhivatal mellett több civil szervezethez is jelentkeztek, akik nyílt örökbefogadást készítenek elő.
Nyílt úton szerettek volna örökbe fogadni, hogy megismerhessék gyermekük vér szerinti édesanyját, megbeszélhessék vele szokásait, megismerjék természetét, mozdulatait, amiről később gyermeküknek mesélhetnek. Az is fontos volt számukra, hogy a babát szülő nő tudja, a gyermeket úgy fogják nevelni, hogy tisztelje és becsülje életadó anyját.
Újabb három évnyi várakozás következett. Újabb szervezetekhez jelentkeztek, de a telefon csak nem csörrent egyik irányból sem.
Nyár elején, amikor Évi diákjai a vakáció lázában égtek, az egyik örökbefogadással foglalkozó szervezet munkatársa felhívta Évit azzal, hogy van egy kismama, aki nehéz körülményei miatt nem tudja vállalni a gyermekét. Istvánnal azonnal autóba ültek, hogy találkozzanak a másik városban élő Judittal. Izgalmakkal teli út volt, hiszen évek óta vártak már erre a találkozásra. Vegyes érzések kavarodtak bennük: szerettek volna megfelelni neki, ugyanakkor szerették volna azt is tudni, mi az ok, amiért örökbe szeretné adni a gyermeket. Amikor megpillantották Juditot, látták, hogy ő talán még náluk is jobban izgul. Szerencsére ott volt az egyesület munkatársa is, hogy segítsen elindítani a beszélgetést, és biztonságot adjon ebben a fura helyzetben. Beszélgettek hobbikról, sportolási szokásokról, gyerekkorról, és sikerült az örökbefogadás kérdéseit is szóba hozni.
Két hét múlva megszületett Juditka. Évi elkészítette Judit kedvenc ételét, és ismét autóba ültek, hogy megláthassák a babát.
Tudatában voltak annak, hogy Judit még meggondolhatja magát, és egyáltalán nem biztos, hogy hazavihetik a kisbabát. A kórházban Judit mellett ott volt László is, a gyermek apja. Ő is szerette volna látni a babát, de tisztában volt azzal, hogy nem nevelhetik a gyermeket az utcán. Fényképeket készítettek az újszülöttről, hogy megőrizzék emlékezetükben. Judit a szülés után is arról győzködte magát, hogy jobb lesz a babának Éviéknél, mert ők úgysem tudják felnevelni.
Évi amint tehette, magához ölelte a babát, becézgette, énekelt neki. Nem zavarta, hogy négyen állnak körülötte, csak a gyermekre figyelt. István elég kellemetlenül érezte magát, de egy kicsit sikerült feloldódnia, amikor a törékeny Juditkát kezébe vehette.
A következő néhány nap a gyámhivatali ügyintézéssel, kórházi látogatással, papírok beszerzésével és a gyerekszoba utolsó simításaival telt. Évi minden nap bement a kórházba, hogy megetesse a babát, amibe Judit is beleegyezett. A gyámhivatalban az egyesület munkatársával együtt megjelent Judit, László, Éva és István. Az ügyintéző hölggyel újra átbeszéltek minden lehetőséget, felvették a jegyzőkönyvet. Évit a sírdogáló Juditot látva szomorúság fogta el, ugyanakkor határtalan öröm is bujkált benne, hiszen ebben a pillanatban család lettek.
Néhány nappal később a kórházból elhozhatták Juditkát, akit Évi édesanyja is nagy örömmel fogadott. Hat hét elteltével jogerőssé vált az örökbefogadás, Juditka végleg az ő gyermekük lett.
Évát rossz érzés fogta el, ha az utcán meglátott egy várandós kismamát, Istvánt pedig kisebbrendűségi érzés gyötörte.